#ez egy fél kisregény

[ghost-of-tonhalszendvics]

Egy (nagyon) hosszú bejegyzés Ausztriáról

Amit tudunk/kikövetkeztettünk

Név: Roderich Edelstein

Hivatalos név: Republik Österreich

Hivatalos nyelv: német (osztrák)

Magasság: ~175 cm

Hozzávetőleges életkor: ~22-25 év

Született: X. század közepe – Ostmark tartomány megszervezése, majd birodalmi hűbérbirtokká emelése.

Születésnap: október 26.

Kánon apróságok: Könnyedén eltéved, jobban érdekli a hobbija, mint a munkája. Utálja a tengeri élőlényeket. Fizikailag nem túl erős és noha alapvetően egy csendes, jól nevelt fiatalember, ki tudja mutatni a foga fehérjét. A hajában az elálló tincs Mariazell.

Egyik legérdekesebb megszólalása:

„Ez vicces. Harcra teremtettek, de mindegy, milyen keményen próbálkozom vagy kivel harcolok, mindig így végzem.”

(Első évad, 25. rész)

Történelmi áttekintés – nagy vonalakban

(Elöljáróban: nálunk a kommunizmusnak hála Német-római Birodalom néven fut, de nyugaton az elnevezés maradt a hivatalos Szent Római Birodalom. Tekintettel arra, hogy a sorozatban is imigyen emlegették, maradtam a hivatalos megnevezésnél, és kapja be a magyar oktatás.)

Ostmarkot 803-ban hozta létre I. Károly, az avaroktól elfoglalt területeken. 843-ban a verduni szerződésben foglaltak alapján a terület Bajorországgal együtt a keleti-frank részhez tartozott, vagyis a későbbi Szent Római Birodalomhoz. A tartománnyal nem nagyon foglalkoztak, aztán a magyarok az érkezésükkor alaposan szét is rúgták az egészet. Eleink augsburgi veresége után kezdtek újra betelepedni ide a népek. 960 körül kezdték meg újra az őrgrófsággá szervezését. 976-ban II. Ottó Babenberg Lipótnak adta az őrgrófi rangot. Ezt a 967-es dátumot tekinti a mai modern Ausztria a hivatalos alapítási dátumnak.

976-tól 1141-ig csak őrgrófjai voltak, 1141-től 1457-ig hercegei, 1457-től 1804-ig főhercegei.

Őrgrófságból úgy lett hercegség, hogy civakodás volt a HRE területén (szóval csak a szokásos), és a császárt kisegítette az osztrák őrgróf, ezért a tartományát hercegségi rangra emelték.

1246-ig a Babenberg-dinasztia uralkodott az országban. 1242-ben az akkor regnáló II. Frigyes úgy döntött, hogy milyen remek ötlet lenne elfoglalni a tatárjárás miatt meggyengült Magyarországot. Csak azzal nem számolt a lelkem, hogy a harcok elhúzódnak, őt meg '46-ban a Lajta menti ütközetben megölik. Az, aki leterítette őt, külön pénzjutalmat kapott, és a magyarok nagyon örültek neki, hogy Frigyes utód nélkül halt meg.

Aztán benézték, mert 1278-ig ugyan interregnum volt, de akkor került hatalomra a Habsburg-dinasztia, akik okoztak kis hazánknak néhány mosolytalan pillanatot. Róluk érdekességképpen megjegyzem, hogy Habsburg település, ahol a család első vára volt, ma Svájcban van. Eléggé nagyon Svájcban van, még csak nem is a határ mellett.

1457-es váltás hercegről főhercegi címre: 1452-ben Habsburg Frigyest III. Frigyes néven császárrá koronázták, majd 1457-ben V. Frigyes néven Ausztria uralkodója lett. Valószínűleg úgy gondolta, hogy milyen proli már ez a cím, meg ő mégiscsak vagányabb az elődeinél, elvégre nem csak dísznek van a császári koronája. Szóval hercegből főherceg lett.

Innentől kezdve az 1740-45-ös időszakot kivéve a HRE-nek Habsburg uralkodói voltak, szigorúan az osztrák ágból (aminek amúgy ugyancsak két ága volt, de ettől most tekintsünk el.)

A következő váltás 1804-ben volt esedékes: Napóleon lemondatta a Német-római Birodalom éppen regnáló uralkodóját, Ferencet, aki (mily meglepő) Ausztria főhercege volt. Ő ezen besértődött, és onnantól kezdve Ausztria császára volt.

Egyéb fontos(abb) dátumok:

1363: Tirol megszerzése

1482: házasság révén a Habsburg-ház birtokába került a Németalföld (I. Miksa és I. Mária, a fiuké, Habsburg Fülöpé lett)

1496: Habsburg Fülöp házassága II. (Őrült) Johannával, így a királynő halála után a trón fiuké, V. Károlyé lett

1516-1700: spanyol Habsburg-ág

1526: egy korábbi házassági szerződés révén I. Ferdinánd megszerzi Csehország és Magyarország trónját (volt egy az Anjoukkal, de a Habsburgok szerették Hunyadi Mátyás megállapodását emlegetni)

1566-1638: Németalföldi felkelés, a Németalföld két részre szakadása: Hollandia és Belgium, előbbi függetlenedett, utóbbi Spanyol Németalföld néven maradt tartomány

1580-1640: házasság révén a portugál trón a spanyol Habsburgok birtokában

1593-1606: tizenöt éves háború (Ausztria+Királyi Magyarország Törökország ellen)

1618-1648: harminc éves háború (vallásháború, kb. minden európai hatalmat érintett)

1683-1699: a török kiűzése Magyarországról

1701-1714: spanyol örökösödési háború

1707-1735: az örökösödési háborúban meghódított Nápolyi és a Szicíliai Királyság a Habsburgok birtokában

1740-1748: osztrák örökösödési háború

1756-1763: hétéves háború

1772, 1795: Lengyelország első és harmadik felosztása révén lengyel területek csatolása a Birodalomhoz

1797-1866: Velence Habsburg fennhatóság alatt

A XIX. századtól kezdve meg már minden mindennel összefügg, és akár könyvet is lehetne írni róla – már megtették néhányan.

Plusz Anglia elbújhat, amikor Franciaországnak volt lehetősége háborúzni, akkor Ausztriával kötözködött.

Elmélkedés

Nem tudom, emlékeztek-e a jelenetre, amiből az idézetet kölcsönöztem. Svájc a hátán cipelte a rongyosra vert Ausztriát, közben kifejtette a véleményét az agykapacitásáról, és roppant idegesen megkérdezte, hogy Magyarország mégis hanyadszorra veri laposra. Ő kicsit gyönge hangon válaszolt, hogy ötvenkettedszerre. Nem vágott közbe, míg Switzi fuffogott, megvárta, amíg befejezi, és utána ejtette el a fent idézett mondatokat – ami szerintem a jellemének az egyik alapköve.

Bizonyára hallottatok már az ún. Maslow-piramisról. Az emberek többsége megreked az első négy szint valamelyikén, a másik három elsikkad. A legfelső szint az önmegvalósítás: csak az igazán elhivatott emberek jutnak el idáig. Meg a difis művészek. Pl. Petőfi, aki egy pipával melengette a kezét, hogy meg tudja fogni a tollszárat és le tudja írni a verseit. Ők azok, akik nem törődnek a szükségleteikkel, csak és kizárólag az önmagvalósítás lebeg előttük.

Ausztria tökéletesen tudja hozni ezt a fajta művészt, elég csak azokra a részekre gondolni, mikor Németországék ott ragadtak azon a szigeten, ő pedig elzongorázgatott a bokáig érő vízben. Ha megjelenik egy ficben, akkor rendszerint arisztokratikus, kicsit fellengzős művészléleknek ábrázolják. Merhogy kánon igazolva van, hogy jobb szeret ezzel foglalkozni.

De nem szabad figyelmen kívül hagyni a másik kánon kijelentést: fizikailag nem túl erős. Nem az ország, ő maga. A fenti idézetben én azt látom, hogy ez őt borzasztóan zavarja. A sorozatban egyszer-kétszer nála is elpattant a cérna és akkor láttuk, hogy ő is tud kiabálni, dühöngeni.

Egy pillanatra nézzünk rá a ruháira: mindig elegáns, és gyakran lila. Tudtátok, hogy amíg a 19. század közepén egy angol kémikustanonc rá nem jött, hogyan lehet kátrányból lilát csinálni, addig a lila festék a saját súlya háromszorosát érte aranyban? Nekünk ez már egy teljesen köznapi szín, de azelőtt a lila ruha a gazdagság megtestesülése volt. Angliában pl. törvénybe iktatták, hogy csak a királyi család tagjai viselhetnek lilát.

Nekünk meg itt van Ausztria, aki nem csak az újkori részekben, de a Chibitaliában is lilában flangált. Egyike azon kevés karakternek, akinek láthatóan változott a hajstílusa. Állítólag fűzőt hord.

Nekem ezek a jelek mind-mind ugyanazt jelentik. A középkori nemesség hagyományát (ergo mindenki ezt csinálta és ne tessék piszkálni miatta) vitte tovább, vagyis olyan ruhákba bújt, amik azt hangsúlyozzák, hogy ő alkalmatlan a fizikai munkára. Az angoloknak ezért van sétapálcája: olyan gyenge, hogy bottal jár, és ki akarod küldeni a mezőre/gyárba dolgozni? Hát van neked szíved?

Ha fizikailag nem nagy szám, akkor kénytelen máshogy kompenzálni. Az egyik lehetőség, hogy a sok házassági szerződés alapján elkönyvelhetjük nagyobb szoknyapecérnek, mint a sokak által ismert franciát, a másik, hogy szellemi háttérrel pótolja a testi hiányosságokat.

Azt meg nekem ne mondja senki, hogy egy országnak nincsen nagy szellemi kapacitása. Pláne Ausztriának, aki elintézte, hogy támogassa a pápa, a lengyel király, változatos német fejedelmek, és még a franciákkal is megdumálta, hogy ne támadják meg, míg kiűzi a törököt a területeiről. Megcsinálta. Roddy ért a politikához is.

Nem szabad azonban megfeledkezni a kis köcsög énjéről sem.

1618. A harminc éves háború a defenesztrációval kezdődött. Ez a latin kifejezés roppant eufemizmussal azt takarja, hogy a cseheknél betelt a cérna és elszakadt a pohár, az osztrák követeket pedig kihajították a prágai vár, a Hradzsin ablakán. (Az igazi vicc az, hogy Csehországban ennek kb. hagyománya van, volt első-, második-, meg harmadik defenesztráció…)

1620-ban ennek orvoslására Csehország jogait gyönyörűen megnyirbálták és örökös tartománynak tekintették. Németesítettek meg katolizáltak.

A török háborúk ideje alatt sokszor volt probléma belőle, hogy a Habsburgok katolizálni akartak, a magyar urak viszont nem akarták, hogy katolizálják őket. Valahányszor a császár és az aktuális erdélyi fejedelem békét kötött, a békében benne volt, hogy a jezsuiták nem tehetik be a lábuk Erdélybe. Pusztán azért, mert a jezsuiták híresen jó szónokok és tanult emberek, nyilván megnyerik a teológiai vitákat és ez remekül tudják kamatoztatni a térítésnél is. A török kiűzése után Magyarországot fegyverrel elfoglalt tartománynak tekintették, ez a kifejezés pedig azt jelenti, hogy a nemeseknek meg kellett jelenni, igazolni kellett, hogy a birtokuk az ő birtokuk, és ezért fizetniük is kellett. Mintha az előtte volt százötven évben az osztrákok nem csináltak volna semmit az országban!

Az ezerhétszázas éveket most hagyjuk. Az osztrák örökösödési háborút meg lehet csodálni Hetában. Maradjunk az 1848-as ribilliónál, utána a kiegyezésnél. Osztrák-Magyar Monarchia, valami, amit a magyarok és az osztrákok pozitív eseménynek éltek meg, mert lássuk be, 1526 óta igazából folyamatosan ment a hiszti a két ország között. A cseheknek ez kevésbé volt szép korszak. Ausztriában úgy tekintettek rájuk, mint a kicsit már civilizált, de azért nem teljesen százas szlávokra. Nagyon sok szobalány volt cseh.

A török miatt, illetve az ország elhelyezkedésére való tekintettel nyilván nem jutott gyarmatokhoz a világ felosztása során. Ez miatt a fejlődése kicsit visszafogottabb volt a korszak vezető hatalmai, a Francia és a Brit Birodalom mögött. A legtöbb területe európai volt, és az sem tett jót neki, hogy a német egység megvalósításáért folyó háborút Poroszország nyerte meg. Nem véletlen, hogy kiegyezett Magyarországgal, akkoriban vesztett el egy háborút Piemont (Észak-Olaszország nyugati része) ellen.

Az első világháborút lezáró békében a Monarchia felbomlott. Lengyelország és Csehország visszakapta a függetlenségét, Dél-Tirolt elcsatolták. Az addig Ausztriában dolgozó birodalmi, de nem osztrák állampolgár fogta a cókmókját és hazament – vagyis a kiszolgáló személyzet el��g nagy része. Ausztria életében először kénytelen volt megállni a saját lábán.

Kánon, hogy egy rövid időt kerekesszékben töltött. Arról nincs információ, hogy pontosan mikor, de úgy gondolom, hogy ez az első és a második világháború között történhetett, amikor össze kellett kaparnia valami működő állami rendszert, meg fizetnie a piszok nagy jóvátételt.

És akkor képen csapta a Nagy Gazdasági Világválság. Nem csoda, hogy elfogadta az Anschlusst.

Egyébiránt Ausztria a második világháború után az alkotmányában rögzítette az örökös semlegességet (még egy pont a SwissAusnak). A kánon elfogadott születésnapja ezt a dátumot jelöli. Ehhez hozzátenném, hogy valószínűleg a szövetségeseknek is jelentős szerepe volt ebben a lépésében. 1955-ben, mikor a Vörös Hadsereg kivonult az országból, a szövetségesek aláírtak Bécsben egy csinos papírt, ami megtiltotta Ausztriának a Németországgal való politikai és/vagy gazdasági egyesülést.

Szerintem emiatt Bajorország egy kicsit szomorú. Egymás közt biztos azon a fura németen beszélnek, amit nekem a suliban tanult németországi Hochdeutsch-csal esélyem sincs megérteni.

Egyéb, ami eszembe jutott és érdekesnek találtam megemlíteni: 1834 óta Bécsben található a Német Lovagrend központja. Csak jóban van Gilberttel, még ha tagadja is.

Egészen biztos vagyok benne, hogy még nagyon-nagyon hosszan tudnám őt fejtegetni. Komplex és sokrétű karakter, csak úgy, mint mindenki a sorozatban, meg alapvetően az egész világban. A Bécsi Zeneakadémia alapítására pl. ki se tértem, ahogy a spórolós jódlimester-oldalára sem (egészen biztos vagyok benne, hogy van neki.) Azt is tudjuk, hogy nem ért a gyerekneveléshez – kérdéseitekkel forduljatok kérlek Chibitaliához. Annak mondjuk örülnék, ha lenne még egy évada a sorozatnak, és szentelnének neki egy részt. “Ausztria és a kistestvérei: Kugelmugel és Liechtenstein”. Ja, Liechtenstein szerintem az ő testvére, leginkább azért, mert az első világháborúig az ország a Monarchiával ápolt szoros kapcsolatot, csak miután Roddy fejére rászakadt az önfenntartó életmód, nem tudott mit kezdeni vele, és járványként terjesztve azt, passzolt belőle egy darabot Lilinek. Csak Lili tudta, hogy mikor és ki mellett kell összeesni az utcán (Svájc, hehe.)

Lehet, hogy ennek az elmélkedésnek lesz egy második része is, az országokhoz fűződő viszonyát taglalandó...

Köszönet: az összes töris tanáromnak, magamnak, amiért az órákon figyelés helyett azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes háttere van ennek a Roderichnek, a Wikipédiának, amiért megkímélt a jegyzeteim átolvasásától, és Cadasca képregényeinek néhány kultúrtörténeti finomságért.

[donb]

Feszt, 2007 – borízű hang az aggmenházból

2007. augusztus 7-én, kedden, az akkor tizenöt éves Sziget Fesztivál 0. napján gigantikus (milyen más?) LGT-koncert volt. Az Indexben nagyban folyt a logisztikázás, ki, mikor, mire megy ki, miről ír, de az a nulladik nap valahogy sehogy se kellett senkinek. Gondoltam, felajánlom szolgálataimat, és meglepetésemre, örültek az ajánlatnak. Így született meg életem első és utolsó koncertkritikája (https://index.hu/kultur/2007/sziget/kepzelgt/), mit több, mivel abban az évben közös Quart–Index-produkcióban ment a Sziget, a cikkek itt is, ott is megjelentek, életem egyetlen Quart-cikke is. (UP rosszul emlékezett a Borízűben, ott volt az értekezleten, ahol én kaptam a munkát. Ja, és kontrás voltam népzenészkoromban, nem bőgős.)

A koncert első részében a Popfesztivált melegítették fel, így a cikk elején felelevenítettem emlékeimet az 1971-es Déry-kisregényről – „velőtrázó marhaságok voltak benne” – és az 1973-as mjúzikelről – „ahogy Tahi Tóth László nyüszített és Almási Éva visított, az borzalmasabb volt, mint amikor egy édesbús Szörényi–Bródyban felzokogott az angolkürt”.

Maga a koncertbeszámoló a Nem akarom látni közcím alatt indult: „Természetes hát, hogy noha a kisregény gyakorlatilag azonnal eltűnt a semmiben, a darab deszkarepesztő, everlasting siker lett. Idén a Sziget Fesztivál 0. napján is bemutatták a zenei anyagát az LGT koncertje előtt. Mellesleg jó zenészekkel (névsor a színlapon). De hiába van Fekete Lindának, Bíró Eszternek jó hangja, hiába énekelnek jól (néha túl jól), az Arra születtem-ből vagy a Nem akarom látni-ból nem lehet széklábat faragni. Novák Péter meg alulmúlta Tahi Tóthot, ami várható volt, na de ennyire?”

A cikk két bekezdéssel a Hideg mócsing közcím alatt, egy jelöletlen Déry-vendégszöveggel zárul: „Mire G. A. egy reggel a síkság peremén, a felszálló hajnali ködben megpillantotta az állomásépületet, már annyira le volt gyengülve, hogy fekve maradt a fűben, és elfordította a fejét.”

(Fun fact: A cikkben Barakonyi Szabi fotóján ott rajong a rajongók között egy kedves nyelvész ismerősöm. Igazi LGT-buzi révén eszméletlen ledorongoló leveleket kaptam tőle. Nem a fotóért persze, a cikkért.)

A cikk hajnalra elkészült, augusztus 8-án, szerdán, fél 9-kor kiment az Indexre, ahol már éjfél óta kint virított Valuska kolléga A Képzelt riport Sziget-ellenes kommunista propagandamű című gigantikus (LGT-ügyben minden gigantikus) írásműve (https://index.hu/kultur/2007/sziget/kepzeltrip08/). „Mára a Képzelt riport ugyanolyan béna házibulizene, mint az István, a király. Plusz a kiherélt ideológiai maszlag a háttérben mégis csak megmaradt, elég elolvasni a musical dalszövegeit, ezért érthetetlen, miért ezzel ünneplik a Sziget 15. évfordulóját.”

Ami hagyján, de az aznapi, színes Sziget-melléklettel megjelenő Népszabadságban Uj Péter Szerdája (éljen az Arcanum!) sem hagyta ki a Szigetet. „Máma kezdődik a förgeteges páré (evribáré, itt a páré satöbbi), Rongyláb Jani csőnadrágját meglazíccsa”, satöbbi. Kemény, Uj Péter-i vége van:

„Nem baj ez, sőt, sokkal jobb, mintha mondjuk népeket irtanánk, fekete egyenruhákban masíroznánk föl-alá, vagy bőrnadrágban jódliznánk egy kunhalom tetején. Csak értékén kell, illetve kéne kezelni az értékeket, a Képzelt riportot elfejteni, ahogy van, és ahogy Horn Gyulát nem tüntették ki, úgy Presser–Adamisnak kijárna a saller, már ha úgy akarnánk tenni, mintha lett volna rendszerváltás. Én úgy akarnék. És Sex Pistols, Beatrice meg Flash is volt azóta. Jó reggelt kívánok!”

A 2007. augusztus 17-i Élet és Irodalomban a gigantikusnál is gigantikusabb, kétlepedőnyi (5. és 8. oldal) cikk (https://www.es.hu/cikk/2007-08-20/sebok-janos/szemetre-valo-e-a-popfesztival.html) jelent meg nem más, mint a nagy „könnyűzenei szakíró”, Sebők János epébe mártott pennájából.

„A Szigeten megtartott LGT-koncert kapcsán frontális – hangvételében egyedülálló, szokatlanul durva – támadás indult a Képzelt riport egy amerikai popfesztivál [sic!] és a Presser–Adamis-szerzőpáros ellen. A kritikusok és publicisták nemcsak hogy sárba döngölték, hanem egyenesen a zene- és kultúrtörténet szemétdombjára vetették a produkciót.”

A felütés után hosszan idéz először az én cikkemből (így köszönhetem az LGT-nek nevem egyetlen És-beli megjelenését), aztán Valuskáéból, végül UP Szerdájából.

„Nem semmi, amit itt egy bizonyos kritikusi kör?, műhely? – írói munkássága részeként – összehordott. […] Itt is különböző nézetek, táborok uszulnak egymásnak, s történelmi té­nyeket teljesen mellőzve, vagy azokat semmibe véve agresszív, kirekesztő, megmondó, megsemmisítő állítások kerülnek papírra, világhálóra, s minél nagyobb nettó hülyeséget állít valaki, annál nagyobb visszhangot kelt, annál inkább foglalkoznak vele. Ezúttal is valami ilyesmi történt, néhányan – amolyan szellemi verőlegényként – megmondták a tutit, s akinek más a véleménye az megnézheti magát…”

Hát így lettem szellemi verőlegény. Meg „egy bizonyos” izé tagja.

[vhrai-blog]

Elkezdem az első King könyvemet, amelyet a #fogadjörökbeegyírót kihívásra választottam. . Két kisregény található a kötetben, bevallom, egyikről se hallottam eddig túl sokat. (A kiadás bosszantó, mert fél éve vettem meg az Emelkedést külön, de ez a része egy másik történet.) A colorádói kölyök jó, hogy újra nyomtatásba került, mert nem lehet már hozzájutni. Ez ahogy néztem, egy krimi lesz. A másik, az Emelkedés pedig a fantasztikum eszközeivel operál. Annyi biztos, hogy olvastam már a szerzőtől mindkét műfajban, így rossz élményre egyáltalán nem számítok! 🙂 . Ti elkezdtétek már a kihívást? . #book #reading #bookblogger #buch #buchbloggerin #lesen #könyv #könyvesblogger #olvasás #fogadjörökbeegyírót #kihívás #kapcsoldkiatvt #csakolvass #stephenking #európakiadó #krimi #fantasy #libellum #vhrai https://www.instagram.com/p/CRTmHchLgv9/?utm_medium=tumblr

[thecursedrat]

Tervek

Üdvözletem.

 Húzós fél év van mögöttünk. Ti ennyi ideig olvastátok a készülő Rémcirkuszt, én eddig írtam. Kimondom: büszke vagyok magamra, hiszen ez az első nagyobb terjedelmű írásom, aminek a végére értem. Egy másik posztban már megköszöntem mindenkinek, hogy végigkísérte ezt az utat, és a hálám azóta sem csökkent egy szemernyit sem.

 Ami viszont egy kicsit csökkent, az a húzóerőm. Életemben nem ért még ennyi pozitív inger. a Best of Wattpad Hun kikiáltott nyertesnek, emiatt új olvasók is jöttek, kifejezték az elismerésüket, a régiek is vállon veregettek. Nagyon jól esett, de kicsit sok volt egyszerre. Nem szoktam én hozzá ehhez. :D

 Mindenesetre egy kicsit megkeveredett a fejem, szóval itt az ideje letisztázni, merre is megyünk tovább.

- Elsősorban: a közösségi médián vissza szeretnék térni a heti két, de legalább egy posztoláshoz. Ugye ez picit csúszott most a kisregény miatt, egy teljes hétnyi pofázás kimaradt. Nem mondom, hogy pótlom, mert lusta szotyadék vagyok, de visszazökkenek a régi kerékvágásba.

- Másodsorban: két projektet fogok futtatni egymás mellett. Az egyik A halál végnapjai címet kapja majd meg, ez egy novellaciklus lesz, a régi munkáimat dolgozom újra, illetve régi terveket. Mindegyik egy karakter körül fog mozogni. A másik projekt a párak által várt Pestishozó lesz, amely egy Once upon a time-Warhammer crossover fanfiction az eddigi tervek szerint, aztán a fene tudja, mit nem keverek majd bele még a jövőben.

– Harmadsorban: megpróbálok valószínűleg verselgetni, és különálló novellákat is írni. Ezeket a kis kitérőket régen is szerettem, mert felfrissítenek, és a központi projektjeim pihentetését is elősegítik.

 Ennél többet most nem vetítek előre. Legyen elég annyi, hogy előremutató céljaim vannak, és meg is próbálok majd eleget tenni nekik.

 Még egyszer köszönöm, hogy eddig itt voltatok velem. Induljunk is el, mert – bár egy út véget ért – még bőven van merre menni.

[cinegoremagazin]

Farkas Balázsnak eddig három könyve jelent meg kisebb kiadóknál, több novelláját olvashattuk a Black Aether hasábjain, most pedig egy weird kisregény érkezett tőle a Polip jegyében. Többek között megtudhatjátok, hogy mit nyújt egy igazán jó horror, miért aktuálisak még mindig Lovecraft írásai, mennyire bátor vállalkozás a novelláskötetek és a fanzinek birodalma, valamint hogy hogyan áll össze egy Irvine Welsh-regény, egy Cthulhu-gyűjtemény és egy Salento-útikönyv egy kozmicista gondolatokkal is operáló kisregénnyé.

  – Kérlek, röviden mutatkozz be, és meséld el, hogyan kerültél kapcsolatban a természetfeletti horror műfajával? Mi adta a lökést, hogy te is írni kezdjél?

– Köszönöm a lehetőséget. Lényegében egy vagyok a sok Farkas Balázs közül, és egy vagyok a még több magyar író közül. Tessék, itt ez a jelentéktelenség-érzet már az elején. Van az a Clive Barker-novella, amiben felhőkarcoló méretű lények járkálnak, és több tízezer emberi testből vannak összefércelve, az emberek pedig ott lógnak egymáson, kifacsarodva, fuldokolva. Mennek, ahova viszi őket a kollektív városlény… szóval ez ugrott be, hogy egy vagyok azok közül. Viccet félretéve, kicsit tényleg nehezen észrevehető író vagyok. Eddig három könyvem jelent meg kisebb kiadóknál (Nyolcasok, Ismétlés, Lu purpu), egy horror-novelláskötetet kiraktam ingyen e-könyvben (Embertest). Ezen kívül az SFmag-ra írok cikkeket, és zsűrizek a Fantasztikus Kéziratok Éjszakáján, voltam játékújságíró, könyvtáros, egy időben filmezéssel is kísérleteztem, most egy játékfejlesztő cégnél dolgozom.

A horror szinte mindig velem volt, mindig sikerült titokban elcsípni egy Terminátor-t vagy egy Gyerekjáték-ot a tévében, és vonzott a tiltott anyag. Tizenévesen kínos Lovecraft-utánzatokat írtam, aztán fokozatosan elfordultam az egésztől, és szépirodalmi folyóiratokban kezdtem publikálni. Amikor megjelent a Black Aether, úgy döntöttem, visszatérek a horrorhoz, és biztos vagyok benne, hogy ez meghatározó lesz számomra a jövőben is, noha más is érdekel.

  – Kik és mik a személyes kedvencek, vannak-e irányzatok, amik nagyban hatottak rád? Vajon milyen vonása miatt tud Lovecraft manapság is ennyire vonzó lenni a rémirodalmat olvasók körében?

– Húz a szívem a weird és a new weird irányzatok felé, folyamatosan hatott rám a slipstream, az abszurdizmus, a szürrealizmus, és nyilván a Lovecraft-féle kozmicizmus. Ő nyilván azért örök érvényű, mert felismerte a világegyetem közönyösségét, felnézett a fekete éjszakai égre, és látta, hogy tök mindegy, mit vergődünk, semmik vagyunk az idő és a tér nagysága alatt, és ezt hajlandó volt leírni. Ez a gondolatvilág nem múlik, mert túl igaz. Lovecraft szörnyei, istenei, mítoszai ebből épülnek fel, tehát nem avulnak el. A kedvenc íróim listája, akik biztosan hatottak rám, és akiket szívesen is olvasok, megtalálhatóak a Moly-adatlapomon. Ha csak egy filmet és egy videojátékot kéne mondanom, amelyek mélyen hatottak rám, akkor Alien és Thief: The Dark Project.

  – Neked mitől lesz egy alkotás rémirodalmi mű, mit értesz „horror” szó alatt?

– A jó horror szembesíti az embert kényelmetlen igazságokkal. Megmutatja, milyen, amikor minden összeomlik, amikor nincs kiút, bizonyos értelemben fel is készít ezekre. Megmutatja, mennyire törékeny minden, amit biztosnak hiszünk. Helyrerakja az embert, és jobb esetben érezhető, testi reakciót is kivált: fészkelődést, szorongást.

  – Több novellád is szerepelt már a hazai Black Aether weird és lovecraft-i magazinban, és később még többet kaphattunk az Embertest című gyűjteményedben. Honnan jönnek az ötletek ezekhez az írásokhoz?

– A Black Aether-ben eddig megjelent novelláim ötletei (jobb szó híján) erőltetettek. Konkrétan le kellett ülnöm és újra-újrakezdve egy-egy írást, mert mindenáron meg akartam felelni a kritériumoknak, hogy legyen bennük Lovecraft, Zala, és valamiféle allegorikus vagy konkrét leképezése a saját szorongásaimnak, félelmeimnek, életfelfogásomnak, szóval az ötletek egy része nem csak úgy jött, hanem kierőltettem (pedig ez a többi műveimre nem jellemző). Az Embertest kötet novelláinak nagy része ilyen, pályázatra készültek. Ami ezekben esetlegesen spontán ötlet, szinte mindig egy rémálom, vagy egy “mi lett volna, ha” szituáció továbbgondolása. Végig lehet követni rajtuk, mikor voltam egyetemista, mikor paráztam rá először a halandóságra, a jövőre, a szülői létre, és így tovább. Az ötletek egy része adja magát, a többi pedig az ötletek közötti keresés és következtetés.

  – Munka mellett hogyan tudod beosztani az idődet az írásra? Van esetleg valami ütemterved vagy írsz, amikor időt tudsz rá szakítani? Szoktál-e például vázlatokat készíteni vagy előírni? 

– Régebben este és hétvégén írtam, mostanában reggel. Ha esetleg korábban beérek a munkahelyemre, és még nincs feladatom, kávé mellett fél vagy egy óra alatt ki tudok hozni egy-két oldalt. Egy novella optimális esetben egy hét alatt elkészülhet így. Ami tovább tart, az általában félbe is marad. Ebből talán ki is következtethető, hogy nem vázlatolok, nem írok újra, mindig lendületből, egy szuszra írok, és ha félresikerül, így jártam. Lesz másik, lesz jobb. Ez amúgy egyáltalán nem követendő példa, de jelenleg erre van kapacitásom.

– Szerinted mi az oka annak, hogy manapság az ingyenes netes zsáner-tartalmak mellett hazánkban (is) elkezdek újra hódítani a fanzinek és horror tematikájú magazinok, antológiák?

– A kiadók nagyon hosszú ideig azt sugallták, hogy novellásköteteket (főleg zsánerirodalomban) nem vesz senki, nem éri meg kiadni. Ez pedig szembemegy azzal, hogy sok író novellában érzi jól magát, ott tud kibontakozni, arra van ideje/kapacitása. Gondolom, most jutottunk el odáig, hogy “hé-hé, velünk mi lesz?”. Nem vagyok benne annyira, de ránézésre tényleg több erőfeszítést igényel az egész, mint amennyire anyagilag megéri, ez innen nézve nyilvánvaló, szóval minden fanzine és zsánerantológia egy bátor vállalkozás. Talán bátrabbak lettünk? Nem tudom, tényleg. Egyszerűen csak rohadtul örülök, hogy vannak, akik belerakják az extra melót.

  – Nemrég jelent meg a Lu purpu című kisregény, mit érdemes róla tudni?  Novelláid után nehezebb volt egy ilyen hosszabb prózád írni?

– A kisregény egy dél-olaszországi fesztivál, a polip-témájú “Sagra te lu Purpu” utolsó napján játszódik. A sztori narrátora ebben az időintervallumban teljesen beszámíthatatlan, drogok hatása alatt áll, szorong a jövője és a párkapcsolata miatt, és ha ez nem lenne elég, a szereplők végül kikötnek egy okkultista bulin is, ahol egy rettenetes polip eljövetelét várják. Alapvetően nem tisztán horror, legalábbis nem annak indult. Nekem Salento nagyon is otthonos (nevelőapám onnan származik), egyszerűen csak meg akartam idézni a hely szellemiségét. Talán pont az adta az utolsó lökést, hogy a polcomra pillantottam, ahol egy Irvine Welsh-regény, egy Cthulhu-gyűjtemény és egy Salento-útikönyv álltak egymás mellett. Mennyire összeférhetetlen stílusok, mégis… abban a pillanatban ez voltam én. Ezután már jött magától. Nem volt nehezebb, mint novellát írni, ez még pont egy optimális hossz nekem egy ilyen jellegű történethez, a regényekkel viszont tényleg régóta szenvedek.

  – Jól belehúztál, ugyanis augusztusban a magyar szerzőket felsorakoztató Aether Atrox weird antológiában is feltűnik egy írásod, a Hitetlen. Szintén egy kozmicista jellegű rémtörténet született?

– Mondhatni. Rémálomszerű, zaklatott történet egy kilátástalan helyzetben tengődő munkásról, aki egy külvárosi építkezés környékén furcsa dolgokat tapasztal, de nem lövöm le az egészet. Közvetlenül előtte Thomas Ligotti és Matthew M. Bartlett novelláit olvastam, szinte biztos, hogy a hatásuk érződik a történeten.

  – Mik a tervek a közeljövőre nézve, dolgozol most jelenleg valamin?

– Mindig írok, de nem szeretek beszélni a készülő dolgaimról, megvan az esélye, hogy végül nem jönnek össze. A hosszabb regényterveim közül is ott van félbehagyva legalább egy tucatnyi (nem túlzok), de más médiumok felé is megtettem az első lépéseket. Alapvetően káosz az egész. De vannak a fiókban pihenő, készülő, talán feltámadó anyagok, nagyon remélem, hogy lesz energiám valami tényleg jót (és talán nagyobb kiadók számára is vonzót) megvalósítani a közeljövőben. Illetve szeretnék megtanulni kicsit tisztábban, egységesebben, következetesebben írni, hiába csinálom már több mint tíz éve, még mindig lenne hova fejlődni.

  – Ha ajánlani kéne egy kevésbé ismert könyvet vagy novellát a CineGore olvasóinak, melyik lenne az? Miért érdemes megismerkedniük vele?

– Na jó, nem hagyom ki a lehetőséget: ha magyarul olvasnátok, vegyetek Black Aether-t és Azilum-ot, ott biztosan olyan horrorirodalmat találtok, amiről keveset beszélnek. Azok közül, ami magyarul nem érhető el, ajánlanék két megrázóan nagy élményt: az egyik Shirley Jacksontól a We Have Always Lived in the Castle, a másik Dempow Torishimától a Sisyphean. Ez a két könyv ugyan radikálisan másfajta, de mindkettő megmutatta, hogy milyen magasságokat lehet elérni, ha valaki humort és sötétséget, szokatlant és fájdalmasan hétköznapit állít kontrasztba az írásaival.

eyescream

Interjú Farkas Balázzsal, a Lu Purpu című kisregény és az Embertest novelláskötet írójával Farkas Balázsnak eddig három könyve jelent meg kisebb kiadóknál, több novelláját olvashattuk a Black Aether hasábjain, most pedig egy weird kisregény érkezett tőle a Polip jegyében.